Vígjátékok: miért öregszenek másképp a poénok, mint a drámák?

A filmkritika régi tapasztalata, hogy semmi sem öregszik gyorsabban, mint a nevetés. Egy hetven évvel ezelőtt készült feszült bűnügyi dráma vagy tragikus szerelmi történet ma is szinte változatlan érzelmi hatást gyakorol a nézőre, mert a halálfélelem, a féltékenység, a gyász és a remény univerzális emberi tapasztalatok. A humor ezzel szemben szorosan kötődik a pillanat kontextusához: az adott kor kimondatlan társadalmi tabuihoz, nyelvi szlengjéhez, aktuálpolitikai félelmeihez és viselkedési normáihoz. Ha egy tabu megszűnik, vagy ha egy nyelvi utalás elhomályosul, az egykor fergeteges poén könnyen értelmezhetetlen kuriozitássá szelídül.

Ugyanakkor a vígjáték történetében léteznek olyan mesterművek, amelyek kiállták az évtizedek próbáját. Azok a komédiák maradtak élők, amelyek nem csupán napi divatokra vagy mulandó szójátékokra építettek, hanem az emberi természet esendőségére, az önbecsapásra, a társadalmi szerepjátékok fonákságaira és a tiszta formai ritmusra alapoztak.

A szópárbajok zenéje: screwball és klasszikus bohózat

A harmincas években Hollywoodban kialakult „screwball comedy” a hangosfilm egyik legcsillogóbb találmánya volt. A műfaj lényege a villámgyors dialógus, a társadalmi osztályok és a nemek közötti intellektuális és verbális párbaj. A karakterek nem csupán beszélnek, hanem egymás szavába vágva, szinte zenei tempóban adagolják a mondatokat.

A műfaj aranyfedezete a Párducbébi (Bringing Up Baby, 1938, r. Howard Hawks), ahol a merev, dinoszauruszcsontokba temetkező tudós és a kiszámíthatatlan, szeszélyes örökösnő káosza bontakozik ki egy elkóborolt leopárd árnyékában. Hawks filmje azért nem öregedett el, mert humora a ritmus pontosságából fakad: a helyzetek abszurditása és a színészi reakciók precizitása ma is magával ragadó.

A klasszikus hollywoodi komédia másik csúcsteljesítménye a Van, aki forrón szereti (Some Like It Hot, 1959, r. Billy Wilder). Wilder és forgatókönyvíró-társa, I. A. L. Diamond munkája a szerepcsere, a gengszterfilm-paródia és a zenés komédia zseniális szintézise. A női ruhába bújt zenészek menekülése nem olcsó vásári tréfa, hanem kíméletlenül megírt helyzetkomikum, amely a filmtörténet egyik leghíresebb, máig idézett zárómondatával koronázza meg az emberi esendőséget.

A tabuk megkérdőjelezése: szatíra és fekete humor

Ha a komédia alkotói a társadalom legsötétebb félelmei felé fordulnak, megszületik a szatíra és a fekete komédia. Ezek a filmek nem megnyugtatni akarják a közönséget, hanem kényelmetlen felismerésekre késztetnek: a nevetés itt védekező reflex az elkerülhetetlen katasztrófákkal és a hatalom cinizmusával szemben.

A hidegháborús paranoia legmaradandóbb emlékműve a Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni (Dr. Strangelove or: How I Learned to Stop Worrying and Love the Bomb, 1964, r. Stanley Kubrick). Kubrick zsenialitása abban állt, hogy a nukleáris holokauszt valós veszélyét nem pátosszal teli melodrámaként, hanem a katonai bürokrácia és a politikai ostobaság tébolyult bohózataként dolgozta fel. A háborús tanácsterem steril díszletei között zajló irracionális alkudozások a mai napig hátborzongatóan időszerűek.

A kelet-európai térségben hasonlóan megkerülhetetlen szerepet tölt be A tanú (1969, r. Bacsó Péter). Az ötvenes évek sztálinista diktatúráját, a koncepciós pereket és a személyi kultuszt pellengérre állító szatíra tíz évre dobozba került a cenzúra miatt, ám mondatai – a „kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk” szellemében – a magyar köznyelv elválaszthatatlan részévé váltak. Bacsó filmje bizonyítja, hogy a diktatúrák abszurditása a humor fegyverével leplezhető le a leghatékonyabban.

A kilencvenes években a Coen testvérek vitték új irányba a fekete komédiát. A Fargo (1996, r. Joel Coen) a havas minnesotai kisvárosi banalitást szembesíti az amatőr emberrablás vérfürdőjével. A film komikuma a szereplők végtelenül hétköznapi, szelíd nyelvezete és az események brutális, visszafordíthatatlan láncolata közötti feloldhatatlan kontrasztból fakad.

A konvenciók lebontása: paródia és abszurd

A komédia legszabadabb területe az, amikor a filmes formai kliséket és az emberi logika szabályait tudatosan felrúgják. A paródia és az abszurd humor nem a valóság utánzására törekszik, hanem a szabályok kifordítására.

Az abszurd humor etalonja a brit Monty Python csoport munkássága, amelynek egyik legismertebb darabja a Gyalog galopp (Monty Python and the Holy Grail, 1975, r. Terry Gilliam és Terry Jones). Az Artúr-mondakört és a lovagkort kifigurázó film a harsány fizikai komikumot ötvözi az intellektuális történelmi fricskákkal és a filmes illúzió szétzúzásával. A kókuszdiókkal lovaglást imitáló harcosok vagy a vitatkozó parasztok jelenetei nemzetközi kultusszá váltak.

A filmes műfajok totális dekonstrukcióját az Airplane! (1980, r. Jim Abrahams, David Zucker és Jerry Zucker) hajtotta végre. A korabeli divatos katasztrófafilmeket kifigurázó alkotás kulcsa az úgynevezett „deadpan” színjátszás volt: a drámai szerepekből ismert színészek a legképtelenebb, legőrültebb dialógusokat és vizuális háttérgegeket is vérfagyasztó komolysággal adták elő. A film sűrűn adagolt vizuális és nyelvi tréfái a mai napig a mozgóképes paródia mérőzsinórját jelentik.

Érzelem és intellektus: romantikus komédia és dramedy

A hetvenes évek második felétől a vígjáték fokozatosan összefonódott a lélektani drámával, megteremtve a modern romantikus komédia és a tragikomédia érett formáit.

A neurotikus nagyvárosi értelmiség önreflexióját az Annie Hall (1977, r. Woody Allen) tette halhatatlanná. Allen szakított a hagyományos lineáris történetmeséléssel: a negyedik fal lebontása, a rajzfilmbetét és a feliratozott belső monológok mind a szerelem törékenységét és az emberi kapcsolatok neurózisait vizsgálták. Ennek az örökségnek a legfontosabb fősodorbeli örököse a Harry és Sally (When Harry Met Sally…, 1989, r. Rob Reiner), amely a férfi és nő közötti barátság dilemmáját éveken átívelő, érett dialógusok sorozatával boncolgatta.

Az abszurd alapötlet és a mély erkölcsi tanmese bravúros szintézise az Idétlen időkig (Groundhog Day, 1993, r. Harold Ramis). A cinikus tévés időjós, aki egyetlen kisvárosi nap ismétlődésében reked, nem csupán nevetést vált ki a helyzetek végtelen variálásával, hanem arra kényszerül, hogy szembenézzen saját önzésével és kétségbeesésével, így a vígjáték filozófiai tanmesévé mélyül.

A modern korszakban a francia filmművészet globális sikere, az Életrevalók (Intouchables, 2011, r. Olivier Nakache és Éric Toledano) igazolta, hogy a társadalmi szakadékok és a súlyos fizikai kiszolgáltatottság témája sem zárja ki az életigenlő, előítéletektől mentes humort. Ezzel párhuzamosan A Grand Budapest Hotel (The Grand Budapest Hotel, 2014, r. Wes Anderson) bebizonyította, hogy a precízen megkomponált látványvilág, a nosztalgia és a groteszk bűnügyi kaland milyen elegáns szerzői komédiát teremthet a letűnt közép-európai polgári világ romjain.

Három vígjáték, amely ma is garantáltan működik

Ha szeretnél olyan filmekkel kezdeni, amelyek az évtizedek távlatából is megőrizték frissességüket:

1. A klasszikus ritmus csúcsa: Van, aki forrón szereti (Some Like It Hot, 1959, r. Billy Wilder) — a szerepcsere és a pergő forgatókönyv örökzöld alapműve.
2. Az intelligens szatíra bátorsága: Dr. Strangelove (Dr. Strangelove or: How I Learned to Stop Worrying and Love the Bomb, 1964, r. Stanley Kubrick) — a politikai cinizmus és a katonai abszurditás fekete humora.
3. A mélyebb gondolatiságú komédia: Idétlen időkig (Groundhog Day, 1993, r. Harold Ramis) — a fantasztikus szituáció és az emberi jellemfejlődés tökéletes egyensúlya.

A nevetés és a feszültség kéz a kézben jár a filmművészetben: a komédiák könnyedebb, szívhez szóló vonulatát részletesebben a /romantikus-filmek/ fejezetünk mutatja be, míg a hazai filmes hagyományok és a szatírák történelmi hátterét a /magyarorszag/ útmutatóban tekintheted át. Ha kíváncsi vagy rá, mely nagynevű vígjátékok kaptak helyet az elmúlt száz év legfontosabb alkotásai között, érdemes felkeresned a /legjobb-filmek/ válogatásunkat. A legújabb szórakoztató bemutatók mozis és forgalmazási dinamikájáról pedig a /film-premierek/ oldalon találsz átfogó háttéranyagot.